Nem tudom, hogy más hogyan van vele, de valahogy az embereknek érzékük van rá, hogy akkor hagyják cserben a másikat, amikor a legnagyobb szükségük lenne segítségre. Legyen szó munkáról, vagy magánéletről, valahogy, amikor legjobban kéne az a pár forint, vagy bíztató szó, vagy más típusú segítség, akkor valahogy éppen senki sem tud/akar segíteni, és a sors úgy hozza, hogy szépe-lassan betelik a pohár, és az ember megunja a dolgot.
Ugyan ez persze fordítva is igaz. A kollégád akkor kínál meg sütivel, amikor éppen tele etted magad, de valahogy, amikor nincs pénzed, és nem akarsz költeni reggelire, akkor éppen sehol egy süti.
Valahogy a BKV ellenőr jut az eszembe, aki mindig akkor jön, amikor nincs nálad jegy, és amikor van jegyed, akkor valahogy sosem talál rád.
Nem tudom mi ez. A sors különös fintora, vagy valami? Az is igaz ugyanakkor, hogy vannak, akiknek nincsenek ilyen jellegű problémáik, és ők átérezni sem tudják a másik ember gondjait. Egyszer egy filmben volt egy mondat, ami nagyon megragadt bennem:
„Amit nem élsz át, azt meg sem tudod érteni.” Ez szerintem annyira igaz. Bár úgy gondolom, hogy egy jólelkű, egészséges ember meg tudja valamilyen szinten érteni, hogy milyen lehetett egy háború, vagy egy természeti katasztrófa, de sajnos az ilyen emberek vannak kisebbségben, mert a többség túlérzékenynek mondja őket, pedig nem azok. Pontosan ők az egészséges érzelmi világgal megáldott emberek, akiknek nem kell feltétlen megmutatni, hogy milyen a rossz, ellenben azokkal, akiknek képtelenség megmagyarázni, hogy mit jelent egy háború, vagy mit jelent az, ha bűncselekményt követnek, és ettől egy vétlen ember élete teljesen megváltozik.
