Valahogy nem tudom elviselni azokat az embereket, akik nagy mellénnyel járnak, mert nekik családjuk van. Feleség és gyerek, miközben mindenki úgy csalja a másikat, ahogyan csak tudja. Néha röhögnöm kell, hogy sok-sok éve házas emberek úgy futnak a nők után, mint a pincsi kutya. A komoly, családos embere. Nevetnem kell. Ilyenkor csak egy dolog szokott az eszembe jutni, hogy valójában szeretik-e a feleségüket.
„…És hogy, mért éppen Ő, azt csak is Te tudod,
Akit igazán szeretsz, soha meg nem unod…”
Akit igazán szeretsz, soha meg nem unod…”
(Fankadeli – Nehéz dalszöveg részlet)
Bizony, ha szeret valaki valakit, akkor nem kell neki más, és nem izgatja fel egy másik nő az utcán. Persze tudom, hogy nem újdonság ez, hiszen minden időben megcsalták egymást a házastársak. Régen, és most is. Csak az emberek maradtak annyira buták, hogy nem tudják elképzelni, hogy megcsalhatják őket, ha már megházasodtak. Pedig a házas férfiakra a nők sokkal jobban buknak, mint az egyedülállókra, mert tudják, hogy nem kell félniük, hiszen, ha meg is csalják feleségüket, akkor sem fogja a férfi ott hagyni, mert ott vannak a gyerekek, a megszokás és miegymás. Szóval kedve feleségek, és persze férjek, tévhitben éltek, legtöbben. Nem mondom, hogy nincs igazi szerelem, és házasság, de kevés van. Nagyon kevés. Azt hiszed, hogy veled nem történhet meg. Nagyon fogsz nézni, mert előbb-utóbb ki fog derülni, és akkor az életed, amelyet atom biztosnak hittél, hirtelen összeroppan, mint egy tojás, amikor a tányér széléhez csapod. Ha már nem bírod elviselni a másikat, van megoldás. El kell válni, és keresni kell valaki mást, mert úgyis ez lesz a vége. Vagy gyötrelem egy egész életen át, mert ahogyan a Biblia is mondja:
„21,9 Jobb a tető ormán lakni, mint háborgó asszonynyal, és közös házban.”
